Érsek Árpád közlekedési és építésügyi miniszter

2019. december 27. - 14:26 | Régió

Már hét évvel ezelőtt javasolta, hogy sikeres paralimpikonjaink kapjanak életjáradékot. Akkor ezt nem sikerült elérni, mára azonban ez a járadék valósággá vált. Érsek Árpád továbbra is azt állítja, az életjáradék nem más, mint az ország kiváló képviseletének elismerése. Kedélyes, közvetlen, egyenes. Ilyen volt évekkel ezelőtt a vívó válogatott edzőjeként, és ilyen is maradt a Szlovák Köztársaság közlekedési és építésügyi minisztereként is. Azok közé tartozik, akik már az ajtóban spontán módon üdvözlik a vendéget, akiknek erős a kézfogása, és akik nem foglalkoznak öncenzúrával interjú közben. Ezért is annyira emberi és akár a saját kárára is megnevetteti beszélgetőpartnerét.

Érsek Árpád közlekedési és építésügyi miniszter
Fotó: Cséfalvay Á. András / Paraméter - archív
PaeDr. Arpád Érsek
Nar. 22.8.1958, od 31.8.2016 minister dopravy a výstavby SR. V rokoch 1977 - 1981 absolvoval Fakultu telesnej výchovy a športu Univerzity Komenského v Bratislave a v roku 1984 zložil Štátnu rigoróznu skúšku "Doktor pedagogiky". Po pôsobení na FTVŠ bol v rokoch 1986 až 2006 reprezentačným trénerom ČSFR a SR v šerme. Od roku 2010 do roku 2012 pôsobil ako štátny tajomník Ministerstva dopravy, výstavby a regionálneho rozvoja SR. Má dve deti, syn Attila bol majstrom Európy juniorov 2003 v šerme.

Ön jelenleg az utak szakértője. Milyen út vezet a boldogsághoz?

Nem érthetek ugyan mindenhez, számomra azonban a boldogság felé vezető út az, amelyik a munka, elkötelezettség és az elért eredmények által belső elégedettséggel tölt el. Amelyik lelkesedést, erőt ad a folytatáshoz. Ha az embernek nincs kedve és akarata ahhoz, hogy lelkesedéssel és teljes erőbedobással menjen tovább, az eredmény sohasem lesz olyan, amilyet szeretne. Nincs ez másként a sportban sem: aki nem akar győzni, pontosabban, aki fél a győzelemtől, az sohasem győzhet. Lehet bármekkora tehetség, a világ legjobb sportolója, a győzelem iránt vágy és képesség nélkül sohanem válhat győztessé. Győzni meg kell tanulni!

Ez elég egyértelműen hangzik, már-már sürgetésnek tűnik...

Egyértelmű, hogy meg kell tanulni. Különben hiányozni fog a motiváció. Az út, amit említett, talán nem a legjobb példa. Teljes rend még sokáig nem lesz ezen a téren. Ha megjavítja a jobb oldalon lévő utat, a bal oldalon élők kezdenek panaszkodni. Ha az északit hozza rendbe, a délen élők lesznek elégedetlenek. Ez egy állandó körforgás. Az utak elhasználódnak, meg kell őket javítani, közben pedig újakat is kell építeni. Működőképes rendszert kell kialakítani. És ismét itt a párhuzam a sporttal. Ha nincs benne rendszer, semmi sem működik. A sport nem demokratikus műfaj. Mert valakinek meg kell pakolnia, a másiknak pedig húzni kell a talicskát. De a dobogó legfelső fokára mindig csak egyvalaki állhat, egyvalaki emelheti fel a kezét, és feledkezhet meg mindenről, ami alatta van. Egy olimpiai bajnoktól származik ez az idézet: „Sírni csak a győztesnek szabad.” Ez mindent kifejez. A siker energiáját és a belső érzelmeket. Ha valaki győztes alkat – az élettől általában visszakapja, amit feláldozott a sikerért.“

Ön győztes alkat?

Annak kell lennem. Enélkül nem megy. Kitűzöm a céljaimat, a hosszú távúakat is, és el akarom őket érni. A vívásban volt egy Európa-bajnokunk, egy bronzérmesünk az Európa-bajnokságon, a csapatunk a harmadik volt, de többre már nem voltunk képesek. Mivel nem vagyunk vívónemzet. Nem voltak létesítményeink, edzőpartnereink, lehetőségeink. Nem hasonlíthatjuk össze magunkat a magyarországiakkal, a franciákkal, az olaszokkal, ahol a vívásnak évtizedes hagyományai és sikerei vannak. Meg olimpiai bajnokaik is. A szocializmus idején működött nálunk a tehetséges sportolók felkészítésének rendszere. Biztos, hogy lett volna mit javítani rajta, de ha nincs semmilyen rendszer, azt hogyan javítsuk? Felszámoltuk a fiatalok edzőközpontjait, Csehországban ezek megmaradtak. Szlovákiának nincsenek meg a feltételei és a lehetőségei, hogy minden sportágat csúcsra járasson. Egyes hagyományos sportágak esetében viszont megvan a kellő infrastruktúra és a szakemberek is. Erre építhetünk. Természetesen sok mindenen kell még javítani, korszerűsíteni. Ha azonban nincs rendszer, nehéz egyről a kettőre jutni.

Úgy tűnik, a sport a szívügye maradt...

Világos. Ez egy életre szól. Tizenöt évig vívtam, válogatott is voltam, aztán harminc évig edzősködtem. Tisztában vagyok azzal, hogy ha nincs meg a család minimális biztonsága, akkor csak hobbiként, esténként tudunk vele foglalkozni. A 14-15 éves fiatal sportolóknak azonban a legjobb edzőkre van szüksége, főleg a technikai sportok esetében. Ha rosszul rögzülnek náluk bizonyos dolgok, többszörös erőfeszítésre van szükségük, hogy megszabaduljanak ezektől. Vegyük például az úszást. A medencében mindenki megfordul valahogy, amikor azonban századmásodpercek döntenek el egy versenyt, nem mindegy, ki hogyan fordul meg.

Miért éppen a vívás ragadta meg? Szlovákiában ez sohasem volt népszerű sportág.

Egy ideig kacérkodtam a kosárlabdával is. Szívesen kosaraztam, de nem akaródzott Somorjáról Pozsonyba ingáznom az Inter edzéseire. A vívásra a nagybácsimnak köszönhetően találtam rá, Somorján egész jó hagyománya volt. Választhattam a kajakozás, a foci és a vívás között. Alig jöttem haza délután az iskolából, estig a tornateremben lehettem. Ez ma már szinte elképzelhetetlen. A gyerekek sokkal kevesebbet sportolnak.

Elvesztettük az ifjú tehetségek egy nemzedékét?

Sajnos nem csak egyet. Ráadásul nem vagyunk elég türelmesek. Amikor kinő egy tehetség a 20-21 éves junior korból, nem várjuk meg, amíg megérik a szeniorok színvonalára. Pedig fontos lenne, hogy biztosítsuk további növekedésének feltételeit.

Aránylag fiatalon, mindössze 28 évesen vált Csehszlovákia válogatott edzőjévé. Hogyan alapozta meg a tekintélyét?

Három dologra figyeltem. Az egyik a rendszeresség volt – ha edzés van, azt lelkiismeretesen el kell végezni. Megköveteltem az együttműködést az edzővel. Ennek keretében a versenyzőnek meg kell tanulnia versenyezni és nyerni. Emlékszem Géza Imre magyar válogatott versenyzőre, aki az olimpián 14:9-re vezetett, de nem tudta bevinni a tizenötödik találatot. Nem volt győztes alkat, ezért nem érte el az aranyérmet.

Állítólag „kemény” edző volt...

A régi rómaiaknál a parancsnokok arra utasították a katonákat, hogy üljenek a földre. Páncélzatban ülve ugyanis nem lehetett lázadozni. Többször mondtam a srácoknak – üljetek a földre. Nem a kispadra, hanem a földre. Jobban figyeltek rám. Nem szórakoztak. Húsz évig edzősködtem Ausztriában. Ott megtanítottak, hogy a sportolóval az edzés elején kezet kell fogni. Ha izzadt a tenyere, tudtam, hogy ideges, mint a ló, amelyik alig jön ki az istállóból, máris izzad. Ilyenkor tudtam, hogy az edzés nem sokat ér majd.

Nem fejezte be túl korán az aktív versenykarrierjét?

Kényszeres döntés volt. Amikor válogatottként Olomoucban befejeztem a katonai alapkiképzést, visszatértem Pozsonyba a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatásügyi Minisztériumának Élsport Központjába. A versenyzés mellett ott kezdtem el professzionális szinten edzéssel foglalkozni. A csehek később kitalálták, hogy vezessem én az egész válogatottat. Közben ugyanis, a nyolcvanas évek végén, megszökött az edzőm, egy remek szakember, Kogler Aladár. Ő most New Yorkban él. 83 évesen ment nyugdíjba, de előtte még három versenyzőt kinevelt az amerikai bajnokságra. Hihetetlen. Ő volt az első, aki bevezette nálunk a jógát. És ő kezdte a mentális tréninget is. Ezt a módszert Katka Ráczová már alkalmazta is a bajnokságok előtt.

Jó tanítói voltak.

Sokat tanultam tőlük. A sportról és az életről is. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Tudatosítani és használni kell a valódi mesterek tudását. Illetve hozzá kell tenni saját vérmérsékletünket és azt a képességet, hogy a sportolókat megtanítjuk győzni. A vívás azért is jó és tisztességes sport, mert a páston a vesztesnek is kezet kell tudnia nyújtani, érzelmeit félretéve. Sokszor jutott eszembe, hogy még ha dühösen is távozik valaki a miniszter irodájából, arra kell gondolnia, hogy legközelebb talán miniszterként léphet be ugyanezen az ajtón. A győzelemhez minden lehetőséget ki kell használni, persze csak azokat, amelyeket a szabályok lehetősé tesznek.

A vívás megfelelő sport fogyatékkal élőknek is?

Sőt, a környező országokban még „divatos” is. Kár, hogy Szlovákiában a paraolimpikonok között nincsenek vívók. Megfelelő feltételeket kellene teremtenünk a számukra. Mint amikor autópályát építünk. A legjobb, ha a sztrádával párhuzamosan vasúti síneket is lefektetnek. Adjunk lehetőséget a fogyatékkal élőknek is, hogy az egészséges sportolókkal párhuzamosan – akik teljesítményben mintegy sztrádán haladnak – azok is beleadhassák energiájukat és győzelem iránti vágyukat a sportolásba, akik kerekesszékhez kötöttek vagy elveszítik látásukat. Szekeres Pali, az 1988-as olimpia bronzérmese autóbalesetet szenvedett. Kerekesszéken végezte, de nem akarta feladni a vívást. Mindent tudott róla, csak lábmozgás nélkül is meg kellett tanulnia vívni. Egy székhez kötve.“

Mit tanulhatnak a hétköznapi emberek és csúcsvezetők a paraolimpionoktól?

Ők is bizonyítani akarnak az életben. Kétszer akkora az akaraterejük, mint másoknak. Minden tiszteletem az úszóké, akik láb nélkül is gyorsan tudnak úszni, a mozgássérült jégkorongozóké, akik a világ legjobbjai között játszanak, a síelőké, akik világtalanul is le tudnak siklani a lejtőkön. Ha azonban a vívásnál maradunk, be kell vallanom, hogy nincs elég jó edzőnk az egészséges játékosok számára sem. Miközben a fogyatékkal élők vívósportjának megvannak a specifikumai, mint például a kötött távolság az ellenfelek között és a türelmesebb hozzáállás. A szomszédos Magyarországon más a helyzet. Több az edző, ráadásul ott az edzők is életjáradékot kapnak, ezért a motivációjuk is nagyobb, hogy paraolimpionokkal foglalkozzanak.

Ez élet a másodperc tört része alatt megváltozhat. Ön már került olyan helyzetbe, hogy hajszál híján baj történt? Került már kórházba?

Bizony, előfordult, hogy sportolói pályafutásom következményei a kórházba kényszerítettek. Most éppen a bokám miatt kell befeküdnöm. De semmilyen drámaibb beavatkozásra nem volt szükség. Szerencsére nem szenvedtem autóbalesetet sem. Meglep azonban, hány tragikus pillanat, sőt haláleset történik a versenypályákon. Fiatal koromban kötelezően ellenőrizték egészségi állapotunkat a Testnevelési Orvosi Intézetben. Enélkül nem kaphattunk volna bélyegzőt a nevezési igazolványunkba. Manapság olyan érzésem van, hogy egyes túlságosan motivált szülők még ezt is ismerős orvossal intézik el. Ha a fiatal sportolók a könnyebb utat keresve ellenőrizetlen gyógyszerekhez nyúlnak, a szívük ezt nem minden esetben bírja ki.

Szlovákiában a sport fokozatosan fejlődik. Javul a jogszabályi háttér, új pályákat építenek. Ön szerint mi segítene a leginkább?

Egy elismert, értelmes rendszer. Az államnak kellene biztosítania az alapvető infrastruktúrát, megteremteni a megfelelő feltételeket. A többi az emberek dolga. Mindez már ott kezdődik, hogy az általános iskolában a tornatanárt érdekli-e a saját órája vagy sem. A „szociban” rátermettségi versenyeken, sportjátékokban vettünk részt… A testneveléstanár tudta, hogy nem lesz belőled, mondjuk, jó tornász, de tehetséged van a csapatsportokban. Meg tudta tanítani a gimnasztika alapjait. És ma? Sok gyerek nem tud rendesen bukfencezni vagy esni. Szlovákiában legalább három óra testnevelésre lenne szükség – így a betegbiztosítónak is kevesebbet kellene fizetnie a sérült gyerekek ellátásáért.

Képes „kikapcsolni”, ha elviselhetetlenné válik a döntéskényszer nyomása?

Robbanékony vagyok, nem tudom véka alá rejteni, amit gondolok. A nevükön nevezem a dolgokat. Nincs takargatnivalóm. Nem hazudok. Előfordul, hogy rossz információt kapok, de nem hazudok, megmondom az igazat. Gyermekkorom óta tudom, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Engem még nem volt miért utolérni. A sport azonban arra is megtanított, hogy ha valakit érzelmi túlfűtöttségemben megsértek, utána kell menni és azt mondani: bocsáss meg, nem akartam. A legjobb, ha személyesen követjük meg, egy sms ilyen helyzetben nem elég. Gyakran hiányzik belőlünk az elnézést kérés képessége.

... és a kikapcsolódás képessége?

Kikapcsolni? Ritkán szoktam. Gyakran éjjel kettőkor is felébredek, és felírom, mit kell vagy mit akarok csinálni másnap munkában. Az idegek megállás nélkül dolgoznak. Nem tudok félgőzzel dolgozni. Három-négy napnál többet még nem töltöttem a minisztériumon kívül. Egyszer beteg voltam, ez volt az egyetlen eset. Szabadságon még nem voltam. Tudom, hogy bizalommal kell lennünk az emberek iránt, a katonaságnál azonban megtanítottak: bízz benne, de azért ellenőrizd. Örülök, ha utólag rákérdezek egy problémára, amit időközben már megoldottak, de az emberek tudják, hogy nem felejtek, hogy minden feladat megoldását ellenőrzöm.

Minden fejlett társadalomnak szüksége van közúti infrastruktúrára, az emberek azonban gyakran kérdezik, miért nem készült még el az ígéretek ellenére a Pozsonyt Kassával összekötő autópálya.

Mert senki nem mondta meg az igazat. Én mutattam rá először, milyen a valós helyzet. Ha jó tempóban haladunk, a Višňové szakasz 2023-ra elkészül. Tudják, milyen gondunk volt a kivitelezővel. Utánunk szerződést bontottak velük a lengyelek és a csehek is. A Turany – Hubová szakasz az út kitűzése, a környezeti hatástanulmány és a közbeszerzés folyamata miatt késik. Gyakran akadályoztatás nehezíti a munkánkat. Az emberek kérdezgetnek, néha szidnak, de bizonyos folyamatokat nem tudok befolyásolni. Táskaszámra osztogassak pénzt, hogy a cégek és a társulások ne támadják meg a megoldásainkat? Hát hol élünk? Másrészt viszont örülök, hogy az általam megkezdett építkezések ütemterv szerint haladnak, ezek közül egy sem késik. Akár Eperjesről, akár Kassáról, Csacáról vagy az R7-esről legyen szó.

Végezetül próbáljuk egy kicsit variálni az első kérdésen. Milyen anyag a legalkalmasabb a boldogság felé vezető út építéséhez?

Hmm, valószínűleg a szikla. Sziklaszilárdnak kell lennünk, hogy kikövezhessük a boldogság felé vezető utat. Nem kell, hogy a világon mindenki győztes típus legyen, de jó lenne, ha mindnyájunkban kódolva lenne a saját boldogságkeresésünk iránti vágy, bármi is legyen az. Ez a különbség az élettelen szikla és az élő ember között. Akarattal és vágyakkal vagyunk megáldva, ezekhez a tisztességet és a céltudatosságot is hozzá kell tennünk. A sportolók rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal. Most hazabeszélek, de a vívók világa olyan nemzetközileg elismert személyiséget nevelt ki, mint a NOB elnöke, Thomas Bach. A vívósportban azonnal döntened kell. Villámgyorsan kell kiértékelni a szituációt, és optimális megoldást keresni. Ha hibázol, van esélyed a javításra. Idővel pedig a legjobbak képesek kiküszöbölni a hibákat.

Stano Ščepán

(PR-cikk)