Határzár
Nem mondhatni, hogy nem szóltak. A magyar miniszterelnök már augusztus 21-én bejelentette: „Szigorítások következnek; kellő óvatossággal és tisztelettel arra kérek mindenkit, hogy déli irányba ne foglaljon, ne szervezzen, ne képzeljen el magának nagy nyaralásokat, mert az bele fog ütközni határvédelmi intézkedésekbe.”
Más kérdés, hogy igéi még egy hét alatt sem jutottak az idegenforgalommal foglalkozó állami alkalmazottakhoz, így a galád német sajtó, amúgy is ellendrukkerünk, „káoszról” volt képes írni.
Mire az elképzelésből („azt nem mondom, hogy satu”) intézkedés lett, még nem ültek el – oly sok, sőt minden Orbánt vagy az ő belső körét érintő minden más botrányhoz hasonlóan – a Szijjártó külminiszter adriai jachtozása – sőt a főnök Hvar szigeti észlelése – által keltett hullámok.Úgyhogy nagyon könnyű volt Magyarország lezárását úgy értelmezni, mint
1) választ: „Kémkedtek utánunk? Libernyák szabad sajtót akartok játszani Soros pénzén? Beleártjátok magatokat a magánéletünkbe? Nektek is Adria kéne? Ezt érdemlitek”;
2) értesítést: vége a főszezonnak, a nertársak kinyaralták magukat a szokott helyeken, a szokott időben, hazajöttek, nem hiányzik senki, mindenki más nyughasson, nektek újra kötelező rettegésben élni.
Az, hogy Magyarországot elzárják Európától, elhanyagolható mellékhatás. Gondolom, annak a feltételezésnek a jegyében, miszerint ők majd elvégzik magukban, hogy zarnokságukat megbocsássák a szavazók. Mint mindig.
Hogy mit tart szavazóiról a főnökség, annak szép példája volt, hogy az előző határzár idején hová utazott. Belaruszba, ahhoz az Európa szerte megvetéssel övezett diktátorhoz, aki annyira nem vette komolyan a koronavírust („vodka és szaunázás, az használ ellene”), hogy aztán megkapta. Megfigyelők szerint ez a látványos nyegleség és felelőtlenség volt az, amit huszonhat év után már megsokalltak a béketűrő belaruszok.
A népi értelmezéseken kívül azonban még ajánlatos megfontolni két tényt.
Az egyik: Bármennyire kétes a kormány minden ilyen tárgyú állításának hitele, és bármennyire feltűnő a tesztelések számának meg nem indokolt, hirtelen megsokasodása a bejelentés előtti napokban, az esetszám nemcsak Magyarországon növekszik megint. Az európai trendből kiolvashatóak egy második hullám jelei. És persze az uralkodó körökből többen karanténba kerültek, a nyegleség megbosszulta magát.
Lehet – vagy a dolog egyik oldala – az, hogy a kormány egyszerűen csak azt teszi, ami rávall, egy valóságos veszélyre agyonszabályozással reagál, mintha – bocsánat a nem méretarányos hasonlatért – bokából, baltával akarna tyúkszemet irtani.
A másik tényhalmaz, ami szintén az utóbbi hetekben lett világossá: a kormánynak a járványra adott gazdaságpolitikai válasza – a „gazdaságvédelmi akciótervvel” és Matolcsy növekedési jóslatával együtt – világraszóló kudarc. A visszaesés 13,6 százalékkal a legsúlyosabbak közé tartozik Európában – a többi visegrádi országban valamivel enyhébb –, az infláció 4 százalék körül példátlanul magas, a forint árfolyama valahol a sárban, a munkanélküliség feltartóztathatatlanul növekszik, az államadósság szintén.
Amit az egyszerű polgár a bőrén érezhet: bezáró boltok, elnéptelenedő irodaházak, nem teljesített szerződések, lánctartozás, dráguló ennivaló, a fagyponthoz közeledő kulturális életről nem beszélve – és aminek nem tudni, mi lesz a vége: egyre több ember jut koldusbotra, mert a munkaadók nagy részének a tavaszi redőnylehúzáskor csak pár hónapi csökkentett bérre volt tartaléka, a kormány pedig, Európában páratlan módon, csak három hónapig hajlandó „álláskeresési járadékot” folyósítani, az pedig lejár.
Arra már bejáratott módszerek vannak, hogy a gépezet elzakatoljon gazdasági békeidőben, kedvező konjunkturális helyzetben. Az uniós pénzek – amiket az ország éppen viszonylagos lemaradásával „érdemelt ki” – rendben megjönnek, különösebb nehézség nélkül zsebre lehet tenni őket – ha szélsőséges esetben feltűnne Brüsszelnek, a cechet állják a magyar adófizetők. A beáramló pénz meglátszik a GDP növekedésében – a statisztikának mindegy a túlárazás, vagy hogy a beruházásnak van-e értelme.
Ha a megvetett köznépben valami kétely ébredne afelől, hogy ez jó-e neki, ott a propaganda.
A magyar gazdaság működése bőven beáramló pénzekre és azok lenyúlhatóságára van optimalizálva – ám ez a gépezet teljesen alkalmatlan egy külső tényezők okozta válság kezelésére vagy akár csak enyhítésére – vagy tűrhetővé tett átvészelésére addig, talán jövő nyárig, talán 2022 tavaszáig, talán... amíg valamiért el nem múlik az epidémia.
Ez az az ország, ahol a külgazdaságért is felelős miniszter képes ilyet mondani: „A koronavírus-járvány második hullámában a magyar gazdaság korábban látott részleges leállását kell megakadályozni, és ehhez az egyik legjobb eszköz a határokon életbe léptetett korlátozó intézkedések sorozata”, vagyis az egész világ vörös veszélyforrássá nyilvánítása.
A magyar kormánynak fogalma sincs, hogyan működik autonóm szereplőkkel egy szabad piacgazdaság, ami képes lehet a válság túlélésére és az új helyzethez való igazodásra, és főleg nem érdeke, hogy az alattvalóknak fogalmuk legyen róla, hiszen a szabad, nem korrupt piacgazdaság a liberális demokrácia táptalaja, ahol a kormány akár még meg is bukhat. Marad a balta és a propaganda: mutatni, hogy a kormány ura a helyzetnek, ha belegebedünk, akkor is. Egyelőre kellően sok választópolgárnak így is jó. Aztán kitalálnak valami mást.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
