Rejtett, eltitkolandónak gondolt emberi tulajdonságaink – beszélgetés Dr. Almási Kittivel
Nemrégiben Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus látogatott Dunaszerdahely városába. Irigység és rosszindulat címmel tartott előadást a helyi művelődési központban. A téma sokakat érint, még ha ezt nem is merjük bevallani. Mondhatni, egy veszélyes érzéssel állunk szemben, melyet a megfelelő módon kell kezelnünk. Az előadás előtt alkalmunk nyílt beszélgetni a pszichológussal, akit többek közt az irigység felismeréséről és annak kezeléséről kérdeztünk.
Tapasztalatai alapján mennyire vallják be az emberek a magukban felmerülő irigységet?
Ez egy teljes mértékben rejtett és eltitkolandó dolog az emberek számára. Olyan tulajdonság, állapot, melyet nem szeretnénk megmutatni magunkból. Tulajdonképpen magának az irigységnek a felvállalása annak a beismerése, hogy valaki rendelkezik olyasvalamivel, amivel én nem, és ez bennem rossz érzéseket kelt. Aki kimondja, hogy irigy, bevallja általa, hogy valamiben alul maradt. Emiatt ennyire mardosó a dolog, mert ennek az élménynek a megélése összekapcsolódik egy alárendeltség-érzéssel. Emiatt nem felvállalható, kimutatható. Egy nagyon pusztító típusú érzelemről van szó.
Nehezen felismerhető érzés ez saját magunkban?
Igen. Ilyenkor lép fel a kibeszélés és a rosszindulat. Az irigység valamilyen hiánynak a felismerése. Ezt pedig több irányba is elvezethetjük. Van a pozitív levezetése, mely egy lehetséges kiút. Ilyenkor ez motivál bennünket a céljaink elérésére.
Ugyanakkor sokkal gyakoribb, hogy tehetetlennek érezzük magunkat, úgy gondoljuk, azok az adott dolgok nekünk úgysem sikerülnének. Így el kell terelnünk valamerre ezen rossz érzéseket, s ilyenkor ennek súlypontja átkerül egy másik emberre. Előbb szitkozódunk a másikkal kapcsolatban és leszünk rá haragosak, minthogy bevallanánk, ezzel nem neki, hanem nekünk van dolgunk.
A másik ember irántunk táplált irigységét azonnal kiszúrjuk. Mi ennek az oka?
Ennek régre nyúló gyökerei vannak. Egyfajta rontást kapcsolunk ahhoz, ha mások irigykednek ránk. Sokszor ezért nem szeretünk kérkedni azzal, amink van. Ha ugyanis nagyon csillog-villog, ami a kezünkben van, a környezetünk nem fog szeretni minket. Azt kívánják, bárcsak rosszabbul menne a sorunk. A természeti népek hittek abban, hogy amennyiben túl sokan kívántak nekik rosszat, az könnyen járhatott valamilyen negatív hozadékkal. Alapvetően ettől tartanak az emberek. Épp emiatt éber szemmel figyeljük, hogy ki néz ránk irigykedve, mert azonnal azt kapcsoljuk hozzá, hogy az az ember az ellenségünkké válhat. Ennek sajnos van alapja, hiszen gyakran meg is történik.
Hogyan tudjuk kezelni a mások iránt érzett irigységet?
A legpozitívabb dolog, ha megnézzük, mi a dolgunk az adott céllal. Fontos felismernünk, hogy az a mi célunk, avagy csak egy gerjesztett vágy. Meg kell vizsgálnunk magunkban, hogy valóban mi akarjuk-e azt a célt elérni, vagy birtokolni egy tárgyat, vagy csak azért akarunk rendelkezni vele, vagy elérni, mert másoknak is sikerült már, s úgy gondoljuk, nekik jó ettől. Néha olyan dolgokat hajtunk, melyek nem saját vágyakról szólnak, hanem másokéról. Ha a saját vágyunkról szól, akkor azt kell megnézni, vajon mit nem tettünk meg azért, vagy épp mit tettünk, ami gátja az adott cél elérésének. Javasolni szoktam, hogy érdemes közelebb lépni ahhoz a személyhez, aki viszont ezt elérte.
Jó lehet megismerni az ő útját, vagy meríteni az eszközeiből, s megnézni, mik azok a lépcsőfokok, melyeket meg kell járnunk. A türelmetlenséget le kell győznünk magunkban, hiszen az út sok esetben hosszú. Szükséges ehhez egyfajta alázat, úgy gondolom.
Amennyiben meg tudjuk fogalmazni a célhoz vezető utat, az majdnem teljesen megszünteti az irigységet. Nem kell tabuként kezelni, sem elfojtani. Ellenkezőleg, szembe kell néznünk vele!
Mi történik, ha nem tudjuk pozitívra fordítani az irigységünket?
Az egyik variáció, hogy nem bennünk marad a rossz érzés, hanem kivetítjük a külvilágra. Ilyenkor, mint azt korábban is említettem, kibeszéljük a másik embert, rosszindulatúvá válunk. Ez átmeneti enyhülést hozhat, hosszútávon viszont nem oldja meg a problémát. Nagyon mardosó belső állapot lehet ez. Tulajdonképpen egy teljesen elemésztő irányba tud elindulni, akár számos pszichoszomatikus betegség táptalaja lehet.
Ha az illető nem tudja megragadni a probléma lényegét, vagyis csak azon kezd el bosszankodni, rágódni, hogy a másiknak miért sikerült, az szó szerint felemésztheti az embert. Nagyon veszélyes állapot mindkét félre nézve.
Szükség van-e szakorvosra a probléma megoldásához?
Azt gondolom, ez az a terület, ahol nem kell feltétlenül szakember segítségében gondolkodni. Engem sem ezzel keresnek fel, csak útközben derül ki, hogy küzd valaki ezzel az érzéssel. Ebben az esetben természetesen könnyebben tudunk segíteni.
Azonban akár egyedül is lehet dolgozni rajta, illetve ha van egy olyan bizalmasunk, aki előtt nem szégyelljük ezeket az érzéseket, s aki tud a megoldás felé menni, akkor nagyon sokat segíthet egy laikus is.
Szlávik Cyntia
